Sziasztok Molyok! Tisztában vagyok vele, hogy már nagyon régen megígértem, hogy hozom e könyvnek a kritikáját és őszintén sajnálom, amiért ilyen későn jutott csak sor rá. Remélem azért még velem vagytok!
Fülszöveg:
Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény
hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség
kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet
országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul
útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld
per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a
lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.
Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.
A kritikám spoiler-t tartalmazhat!!!
Hol is kezdhetnék ennek neki? Mert bárhonnan is nézzük leírni is annyira szörnyű lesz, mint olvasás közben átérezni. Szabályosan lelki traumaként szolgálhatna ez a könyv. Fájt. És itt nem fizikai vagy szellemi fájdalomra gondolok. Nem külsőre. Hanem belül, a lelkem mélyén iszonyatosan megrengetett ez a könyv.
A történet egy kegyetlen és diktatórikus Amerikában játszódik, ahol 100 fiatal fiú nekivág egy hosszú útnak. Ezzel még semmi probléma sem lenne, hiszen oké hagy sétáljanak. Aztán jön a fordulat, ahol kiderül, hogy életre-halálra megy ez a menetelés.
Garraty volt a főszereplőnk, aki bátorsága révén jelentkezett. Visszamondhatta volna, mert pontosan tisztába volt a következményekkel, hogy mi várhat rá, ha nem bírja tovább.
Zavart, hogy a fiatalok csak azért jelentkeztek ide, hogy teszteljék önmaguk akaraterejét. Undorító.
Volt választása! Nem mindenkinek adatik meg ez a fajta luxus!
A nyeremény kecsegtető, a dicsőség szintén. De kérdem én, megéri? Megéri feladni a családot, az életet, a boldogságot csak azért, hogy bebizonyítsd, hogy képes vagy rá? Senkinek nem kell bizonyítanod. Magadnak sem. Mert nem muszáj.
Akikkel Garraty megismerkedett a menetelés során, a legtöbbjük annyira a szívemhez nőtt, hogy némelyiküknél vagy mondjuk az egész könyv alatt, az a bizonyos gombóc a torkomban volt. Van, akinél annyira sírtam, hogy nem láttam a betűket.
Mondja meg nekem valaki, hogy mi értelme volt ennek? Mire volt jó ez az egész?
Ártottak ezek a fiúk valakinek? Bántották az őrnagyot? A katonákat? Bántottak ők bárkit is?
Nem!! Mégis tessék! Ez a sorsuk. Bár ők választották ezt az utat, szerintem a hiba még mindig a diktatúrában volt.
A történet során életszerű helyzetek, érzések kaptak szerepet a könyvben, aminek igazán örültem. Az érzékeltetés nagyszerű volt, mert a lelkemre tudott hatni, ami igazából nagy szó, ugyanis sosem szerettem az efféle történeteket.
Garraty a szívemhez nőtt. Olyannyira, hogy már senki mást nem is láttam a vége felé, csakis őt.
Megérte elolvasnom King könyvét, ugyanis más szemmel nézem már a diktatórikus világot és az erőt, ami a fiatalokban van. Na meg azt, hogy a legtöbbjük folyton ostoba döntéseket hoz.
Borító: Áucs! Fáj még ránézni is. Annyira érzékelteti a hangulatot, hogy jobban szeretem, ha lefordítva fekszik az asztalomon.
Kedvenc karakter/ek: Garraty, McVries és a legtöbb menetelő
Utált karakter/ek: az őrnagy, a katonák és szerintem a menetelők között is volt, de nem emlékszem a nevére.
Amit imádtam: az írásstílust, az érzelmeket
Amit utáltam: diktatúrát, az egész menetelést
Sztori: 5/4 - még mindig fáj.
Puszii: Viki☺♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése